Kamaszok Auschwitz-Birkenauban

 

1941-ben 825 ezer zsidó élt a revíziók révén megnövekedett területű országban. A hazai zsidóság 20 százalékát tették ki a 18 év alatti gyermekek és fiatalkorúak, akik közül 75-80 ezren a visszacsatolt területeken, 80-85 ezren vidéken és Budapesten éltek. A holokauszt elsősorban az első két térséget sújtotta, az itt élő gyermekek majd kilenctizedét meggyilkolták, Budapesten "csak" 55 százalékukat. Az 1944-es német megszállásig a 165 ezer gyermekből 4-5 ezret öltek meg, egy évvel később azonban már csak legfeljebb 30-35 ezren voltak közülük életben. A német és magyar nácik néhány hónap alatt kiirtották az akkor 14 éves Kertész Imre generációját. Az Auschwitz-Birkenauba deportált 100 ezer gyermek és kamasz közül a kevés 15-16 éves túlélő így emlékezett a háború után.

Kertész Imréhez hasonlóan a birkenaui rámpára érkező huszti Müller Liliékket is a Kanada munkacsapat foglyai figyelmeztették, hogy "...a fiatalok idősebbeknek vallják magukat, az öregek pedig fiatalabbnak." Ezen a napon szerencséjük volt, később azonban édesanyja megbetegedett. Lili hiába adta el kenyéradagját, hogy megmentse a gázkamrától "végül...mégis a krematórium lett a sorsa." Az orjovai Gottesmann Reginát és társnőit a kanadások vették rá, "hogy menjünk a fiatalok közé, mert ott jobb lesz nekünk, azokat munkára fogják beosztani.". A szelekciót túlélték és este már 14-en kuporogtak egy háromszintes fapriccsen, amely rájuk omlott. Tíz hónappal később Bergen-Belsenben a hullaégetés elől szöktek meg őreik golyózáporában, de a beérkező brit felszabadítók megmentették őket.

A legtöbb munkaképesként haladékot kapott gyermeknek egyszerre kellett szembesülnie három ténnyel: elszakították őket szeretteiktől, egy haláltáborba kerültek és családjuk nagy részét már el is pusztították. Auschwitzot csak azok a gyerekek élhették túl, akik fel tudták dolgozni ezt a tripla traumát. A rámpán a szelekció gyorsan zajlott, az SS-orvos egy-egy intéssel döntött sorsukról. Itt a técsői Einhorn Lea és a dolhai Weingarten Háni is elszakadtak hat-hat testvérüktől és szüleiktől, míg a nagyszöllősi Rosenberg Jenő 5 kistestvérét és édesanyját veszítette szem elől. Ekkor még nem tudták, hogy soha többé nem látják őket. Az igazság hamarosan kiderült, és a legtöbben képtelenek voltak elhinni. A munkácsi diáklány, Zelovits Etel furcsállotta, hogy a táborban blokkfelügyelője azzal fenyegetőzött, hogy "elküld bennünket a füstbe": "Akkor még nem tudtuk ennek az értelmét...nevettünk rajta, tréfának vettük." Később lengyel foglyok mesélték, hogy a munkaképteleneket krematóriumokban égetik el. "Eleinte persze nem hittük el, és azt mondtuk rájuk, hogy gonoszak, csak bosszantani akarnak bennünket." Pár nappal később egy este nappali világosságra figyeltek fel: "A blokk mögött olyan nagy lángok csaptak fel, hogy az égbolt egész vörös volt. Bejöttünk, és megkérdeztük...mi ez, mire ő elmesélte, hogy ott van a krematórium, és ott égették el a mi hozzátartozóinkat. Ekkor már elhittük, hogy ennek fele sem tréfa." Rosz Bertalan beregszászi suszterinasnak társai mutatták a krematóriumok kéményeit: "Nem hittem el, azt hittem, hogy sütöde van, de később rettenetes szag terjedt el a levegőben, és akkor már tudtam, hogy igaz." Az ungvári Hart Ella akkor szembesült a valósággal, amikor a krematóriumból cipőket kellett elhoznia: "Az udvaron emberi csontok füstölögtek, gödrök voltak, amelyekből lángok csaptak ki. Nagy jajgatás és visítás hallatszott ki a krematóriumból. Megkérdeztük azt a szlovák lányt, akivel mentünk, hogy mi van itt, mire ő azt felelte, hogy ott vannak a szüleitek és testvéreitek, akiket ott égetnek el." A porubkai Rottmann Ciliék alig 500 méterre laktak a krematóriumoktól egy barakkban: "A krematórium éjjel-nappal égett. Olyan piros volt az ég tőle, mint a tűz és éreztük az égett hús szagát - ami egészen őrjítő volt."

Amit a legtöbben sokáig nem tudtak elhinni, az sok magyar zsidó gyermek életének szerves részévé vált. Főleg a krematóriumok között elterülő raktártáborban, a Kanadában (BIIg szektor) dolgozók voltak kitéve óriási lelki pressziónak. Ők még azokat az égetőgödröket is jól látták munkahelyükről, amelyeket az SS 1944 nyarán azért ásatott, mert a krematóriumok elérték teljesítményük maximumát és képtelenek voltak elég hullát elégetni. Itzkovics Pauláék munkácsi transzportját egy májusi vasárnapon Mengele fogadta - túlságosan is barátságosan. A kanadások gúnyolódva azt kérdezték: "Na milyen volt az utolsó vasárnapotok?" Rossz érzésük hamarosan rémületté változott: "2-300 méternyire irtózatos tüzet láttunk, erre megtorpantunk, nem mertünk tovább menni. Lövöldözni kezdtek, erre megindultunk. Olyan érzésünk volt, hogy elevenen megyünk a tűzbe. Oldalra néztünk és láttuk, amint két ember fogja a hullákat és dobálja a tűzbe. Erre egy irtózatos sikoltás következett. Páni félelem vett rajtunk erőt, nem voltunk hajlandók tovább menni, de továbbhajtottak egy sötét épület felé, erőszakkal behajtottak." A reszketve összebújó lányokat az SS-ek azzal nyugtatgatták, hogy "ne blamáljuk magunkat, az ilyesmi már a huszadik században nem létezik." Létezett. Ők is a Kanadakommadóba kerültek "ettől kb. 15 méternyire volt a krematórium, állandóan láttuk, hogyan égetik a halottakat. Állandóan nagy tempóban ment a munka...éjjel-nappal, folyton."

Feldmann Irénék valószínűleg ehhez a csoporthoz tartoztak: "...láttuk, hogy 2 ember, egyik fejnél, a másik a lábánál fogva dobálnak be embereket a tűzbe. Borzasztó jajveszékelés, ordítozás hallatszott onnan...búcsúzkodni kezdtünk, hogy megyünk a halálba...Amikor a tűz mellett elmentünk, akkor gázosították a hozzátartozóinkat, azok kiabáltak." A fürdőben ülve a tűzről és családtagjaikról kérdeztek egy régi foglyot: "Odavezetett az ablakhoz és azt mondta: 'látod azt a nagy tüzet? Ott ég az anyád! És te is ott fogsz megégni, innen élő ember még nem került ki'." Amikor a gázkamra tele volt, a következő transzporthoz tartozó anyákat és gyermekeket az SS-ek a krematórium előtt leültették, hogy uzsonnázzanak meg: "Ezek azt hitték, hogy csak friss levegőn vannak, majd észrevettek bennünket és azt hitték, hogy jó helyre jöttek. Ostromolni kezdtek kérdésekkel: fogunk találkozni az urunkkal, a másik: a fiammal vagy lányommal?...nem telt bele néhány perc, gyerekekkel együtt besétáltak a gázkamrába, óriási visítás, és néhány perc múlva már lángoltak a kemencék...Így teltek a napjaink 10 hónapon keresztül, hogy állandóan láttuk éjjel és nappal...hogy pusztítják az embereket."

A 15 éves Szabó Ilona és Klein Bella ruhákat szortírozott a Kanadában: "Ez a munka alapjában véve nem volt nehéz, de borzalmas körülmények között folyt le. Szemben velünk volt ugyanis a krematórium, és mi végignéztünk minden érkező csoport szelektálását, láttuk az öregeket és gyerekeket bemenni a krematórium ajtaján, hallottuk a borzalmas sikoltozásokat...Azt is láttuk, ha túl sok transzport jött egyszerre...a gödrökben égették el az embereket...Alapjában véve nekünk könnyű volt a helyzetünk, mert bőven volt az organizált ennivalónk, azonban senki sem tudott enni az égett emberhús szagú levegőben, állandó sikoltozások között."

Néhány ezren, köztük Kertész Imre, "szerencsések" voltak, hiszen pár nap után más koncentrációs és munkatáborokba szállították őket, ahol további megpróbáltatás, betegség és sok esetben a halál várt rájuk. Tízezreknek hónapokig kellett küzdeni azért a lehetőségért, hogy végre kikerülhessenek a krematóriumok árnyékából. Addig azonban túl kellett élniük a mindennapi verést, a fokozódó éhezést, a hideget és a rettegett szelekciókat, amelynek során Mengele és kollégái a gázkamrákba küldték a gyengéket.

Néhányan 15 évesen ezt is átvészelték. A havasmezei szűcstanoncot, Fuchs Mihályt egy nap 50, 12-16 éves társával együtt teherautón vitték az egyik krematóriumhoz. Az SS-ek még szappant is adtak a "fürdéshez": "Nagyon sírtunk, jajgattunk, mert...tudtuk, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Bizonygattuk, hogy mi bírunk dolgozni, a Scharführer kezét, lábát csókolgattuk, jajgattunk, erre 25 fiút kiengedett, a többiek azonban benn maradtak." Mihály előbb egy szénbányában dolgozott, majd a rettegett Dora táborban ásott alagutat, végül Bergen-Belsenben szabadult fel.

Egy szerednyei diák, Diamanstein Gyula nagyanyját a csendőrök a deportáláskor összeverték. A birkenaui rámpán elvesztette édesanyját és öccsét, majd túlélt egy szelekciót, amelynek 10 barátja áldozatul esett. 1944 őszén Mengele újabb szelekcióval tette emlékezetessé Jom Kippurt, az engesztelés napját. Aznap a zsidó hagyományt kigúnyolandó, a doktor Isten szerepében tetszelegve "megmérte" a gyermekeket: aki 160 centinél alacsonyabb volt, gázkamrába került. A kistermetű Gyula átszaladt a magasabbak közé. Nagyon megverték, de a második szelekciót is túlélte. A harmadik alkalommal azonban csak 10 fiút találtak munkaképesnek, a többi 380 gyereket éjszakára egy barakkba zárták, majd reggel értük jöttek és az egyik krematóriumba vitték őket. Negyvenötüket az utolsó pillanatban mégis megkímélték, ugyanis váratlanul beérkezett egy krumpli szállítmány, amelyet haladéktalanul ki kellett rakodni. "Bevittek minket egy nagy terembe, amely előtt az volt kiírva "fertőtlenítő" és levetkőztettek bennünket. A németek felszólítottak, hogy ruháinkat akasszuk a fogasra...A zsidókat, akik ott dolgoztak nagyon kértük, hogyha tudnak, mentsenek meg bennünket, ők sajnálattal mondták, hogy nem tudnak semmit tenni, mert az ő életük is kockán forog. Mikor már 350 embert beengedtek, én is közeledtem, egyszerre csak nagy hangot hallok, megjelent a Lagerkommandant." Az SS negyvenötüket kiválasztotta és visszaküldte a táborba. Életüket egy váratlanul beérkező krumpli szállítmány mentette meg, amelyet azonnal ki kellett rakodni. A többieket elgázosították.

A túlélő kamaszok a táborokból a felszabadulás után hazatérve nem lelték a "hazát". Családjuk többnyire elpusztult, egykori otthonukat kifosztva, a zsinagógákat lerombolva, temetőiket megbecstelenítve találták, üzleteikben idegenek ültek, holmijaikat elhordták a szomszédok vagy az átvonuló hadseregek. Az egykori feljelentők, árjásítók, zsidózók, nyilasok gyakran nem örültek visszatérő áldozataiknak. Sok túlélő a nácizmus után nem találták vonzónak a kommunizmust. Nem csoda, ha a gyerekek egy része ki akart vándorolni: harmaduk Palesztinába, mások Amerikába. Néhány példa indokaikra, terveikre. "Mivel nincs senkim, a Délibáb utcai cionista otthonban lakom. Nagyon szeretnék Palesztinába menni" (Drach Andor, Szolnok). "Ha a család nem érkezik meg, elindulunk Palesztinába" (a Schuh-lányok Turjarákóról). "Nekem most már nincs semmi várnivalóm, szeretnék kivándorolni Palesztinába, ott dolgozni és új hazára találni" (Friedmann Jakab, Nagyrákóc). "Tudomásunkra jutott, hogy a kárpátaljaiakat nem fogadja szívesen vissza az ottani lakosság, így hát elhatároztuk, hogy amint mód van rá, Palesztinába megyünk" (Davidovitsék Husztról). "Palesztinába szeretnék menni, esetleg Amerikába, ahol rokonaink vannak" (Feldmannék, Munkács). Sokan mégis maradtak, mert minden szenvedés ellenére, még mindig ebben az országban képzelték el jövőjüket. A soproni Schwarcz Tamás, Birkenau és Mühldorf túlélője így összegezte érzéseit: "Csak egy nagybátyámat találtam életben egész családomból, nála fogok lakni, és újból iskolába fogok járni, és sokat tanulni. És ha lehet, felejteni!"

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu