Mit tudtak Magyarországon?

 

A zsidók tömeges legyilkolásáról először az 1941 nyarán szabadságra hazatérő magyar katonák és a zsidó munkaszolgálatosok számoltak be. Ezzel egy időben a Bárdossy-kormány megkezdte a hontalan, illetve annak nyilvánított zsidók deportálását. Kamenyec-Podolszkijban lezajlott kivégzésüket egy munkaszolgálatos sofőr lefényképezte, ráadásul a deportáltak közül 2-3 ezren visszamenekültek Magyarországra. Slachta Margit információi, valamint a beérkező jelentések révén őszre már a magyar belügyminiszter is pontosan tudta, mi történt velük.

Az Európa különböző országaiban szolgáló magyar diplomaták lelkiismeretesen tájékoztatták a kormányt a németek zsidóellenes intézkedéseiről. Felléptek a külföldön élő magyar állampolgárságú zsidók érdekében, és ezzel kapcsolatban szembesültek azzal, hogy akit a németek elvittek, arról többé hír nem érkezett. Berlini követként Sztójay Döme, az 1944-es kollaboráns kormány feje már 1942-ben tisztában volt azzal, hogy a nácik minden zsidót meg akarnak ölni. Ugyanezt jelentették görögországi diplomatáink az ottani deportálások céljáról. Horthy 1943. április 16-17-én Hitlerrel és Ribbentrop külügyminiszterrel tárgyalva is szembesülhetett az Endlösung realitásaival. A tanácskozás jegyzőkönyve szerint a német diktátor szemrehányásaira válaszul Horthy elmondta, hogy "ő mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket." Hitler szerint "erre nincs is szükség. Magyarország akárcsak Szlovákia elhelyezheti a zsidókat koncentrációs táborokban...Ha a zsidók meggyilkolásáról esne szó, akkor neki (a Führernek) le kell szögeznie, hogy csupán egyvalaki gyilkol, tudniillik a zsidó, aki a háborúkat szítja és most befolyása révén civilek, asszonyok és gyerekek ellenivé torzítja." Horthy ezután bevallotta, hogy a frontra küldött zsidó munkaszolgálatosok zöme elpusztult a doni orosz offenzívában, de Hitler szerint valószínűbb volt, hogy átálltak az oroszokhoz. Ribbentrop ezt azzal egészítette ki, hogy minden magyar zsidó kémkedik az angol titkosszolgálatnak. Másnap, amikor folytatódott a vita, Horthy mérgesen megkérdezte, hogy "akkor ugyan mihez kezdjen a zsidókkal, miután úgyszólván minden életlehetőséget megvont tőlük - elvégre mégsem ütheti őket agyon", mire Ribbentrop azt felelte, hogy "a zsidókat vagy meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborokba kell szállítani (sic!)". Hitler ezután Lengyelországgal példálózott: "Ha ott a zsidók nem akarnak dolgozni, akkor agyonlövik őket. Ha nem tudnak dolgozni, akkor el kell pusztulniuk. Úgy kell őket kezelni, mint a tuberkulózis bacilusát, amely megfertőzheti az egészséges testet. Ez nem kegyetlenség, ha az ember meggondolja, hogy ártatlan teremtményeket is meg kell ölni, mint a nyúl és az őz, különben kár támad." Hitler költői kérdéssel zárta leplezetlenül őszinte fejtegetéseit: "Miért kellene a bestiákat, akik a bolsevizmust akarják ránk hozni, jobban kímélni?" 1943-tól tehát Kállay Miklós miniszterelnök és Horthy annak tudatában nem járult hozzá a magyar zsidók deportáláshoz, hogy lényegileg tisztában voltak vele, mi lenne a sorsuk.

A német megszállás időpontjában a magyar politikai elit tisztában volt a holokauszt lényegével. Sztójay kormánya tehát azt is tudta, hogy a deportált magyar zsidókat a halálba viszik. Eichmannék valószínűleg kimerítően tájékoztatták az Endre-Baky-Ferenczy deportációs triót is. A csendőrök brutalitása, a gettókra és gyűjtőtáborokra jellemző szörnyű körülmények, az élelmezés hiánya, a vagonok túlzsúfolása, a rokkantak, elmebetegek és aggok deportálása mind arra engednek következtetni, hogy az akció résztvevői közül sok ezer hivatalnok, csendőr és rendőr tudta, vagy legalább sejtette az igazat. 1944 tavaszán-nyarán az Auschwitz-jegyzőkönyv eljutott több egyházi vezetőhöz és kormánytaghoz, majd a kormányzóhoz is. A gyilkolás részleteinek ismerete mégis csak néhányukat sarkallta fellépésre a zsidók érdekében. A minisztertanács egyik ülésén elhangzott, hogy a deportált magyar zsidókat a németek elgázosítják, Sztójay, Jaross, Endre, Baky mégis tagadott, és hazudott a rádióban, az újságokban és a tárgyalásokon. A deportálásokat még Horthy tiltó parancsa ellenére is folytatták, sőt a belügyi vezetés július és augusztus között többször is felkészült a fővárosi zsidók elszállítására.

A cenzúrázott újságokból a magyar lakosság természetesen nem értesülhetett a holokausztról, de a menekültek, a katonák és a munkaszolgálatosok tízezrei sokaknak elmondták, mit láttak a keleti fronton. 1944 tavaszán a sajtó másról sem beszélt, mint a zsidók elkülönítéséről, eltávolításáról, de hogy ez mit jelent valójában, arról kevés szó esett. Ennek ellenére csaknem 800 ezer ember megbélyegzése, megalázása, a vidéki zsidók gettósítása és deportálása a keresztény szomszédok szeme láttára zajlott le. Sokan a könnyebb utat választották, és mindezt a mindenkit sújtó háború velejárójának tartották, elhitték, mert el akarták hinni a hivatalnokok hazudozását. Mások főleg a zsidó vagyon megszerzésére koncentráltak. De az angol rádiót hallgató tízezrek, a pályaudvarokra vezető meneteket függöny, redőny mögül figyelő százezrek, a vánszorgó gyerekeket, nőket és öregeket szidalmazó, ütlegelő csendőröket látva mélyen elgondolkoztak. Nyilvánvaló volt, hogy ezeket az embereket nem dolgozni viszik. Július elején a HÉV-en utazva budapestiek ezrei látták, mi történik a zsidókkal a budakalászi téglagyárban, néhány hónappal később pedig már a Dunában úsztak a holttestek. Ezek a szörnyűségek az ostrom alatt sokakat a zsidók bújtatására késztettek, ezért élhette túl több tízezer bujkáló zsidó hasonló számú keresztény segítségével a nyilas-terrort Budapesten. A vidéki zsidók százezreit azonban ekkor már nem lehetett megmenteni.

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu