|
Szálasi zsidópolitikája
A nyilas hatalomátvétel idején az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók. A fővárosban több mint 200 ezer, a honvédelmi kötelékben körülbelül 100 ezer zsidó várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom.
Szálasi Ferenc meggyőződéses "aszemita" lévén, "zsidómentes" Magyarországot kívánt kormányozni. Emellett azonban más szempontok is irányították zsidópolitikáját: egyfelől az egyre romló katonai helyzet miatt folyamatosan növekvő munkaerőhiány, másfelől uralma nemzetközi elismerésének igénye. A németek hamarosan meghökkenve tapasztalták, hogy Szálasi korántsem olyan készséges a zsidókkal kapcsolatban, mint Sztójay volt 1944 tavaszán és nyarán. A halálmenetek során a nyilas rezsim még átadott mintegy 50 ezer munkaszolgálatost és fővárosi zsidót a németeknek. Már ekkor is többet alkudozott azonban a "kölcsönzsidók" számáról, és sorsáról, mint a Szójay-kormány bármikor. A semleges országok és a Vatikán elítélték a deportálásokat, és éles hangú tiltakozó jegyzékben szólították fel Szálasit a halálmenetek leállítására. A hungarista Magyarország nemzetközi elfogadására áhítozó "nemzetvezető" számára sokat nyomott a latban a semlegesek véleménye. Ez tette lehetővé a védettségi rendszer kialakulását és a semleges országok, valamint a Vatikán képviselőinek széles körű embermentő tevékenységét.
Szálasi november 17-én "végleges" zsidóügyi tervvel állt elő. A Magyarországon lévő zsidókat hat csoportba osztotta. 1. Külföldi menlevéllel rendelkező zsidók. 2. A Németországnak kölcsönadandó zsidók. 3. A Magyarországról való távozásukra váró zsidók - a) kölcsönzsidók, akik még nem indultak útnak Németország felé; b) nem szállítható idősek, betegek; c) a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekek; d) keresztény zsidók. 4. Mentességgel rendelkező zsidók. 5. Zsidó származású keresztény egyházi személyek. 6. Idegen állampolgárságú zsidók. Szálasi tervei szerint az 1., 5. és 6. kategóriába tartozó zsidók egy bizonyos határidőn belül szabadon elhagyhatták az országot. A 2. kategóriába soroltak Németországba kerülnek, a 3. csoport tagjait távozásukig gettóba zárják. A 4. kategória zsidói ez alól mentesülnek, de továbbra sem lehetnek a magyarokkal egyenlő állampolgárok.
A keményvonalas nácik tudták, hogy Szálasi terve elsősorban a külföldnek szól, de kategóriái, differenciált bánásmódja mégis csalódást keltett bennük. Egyenesen megdöbbentek, amikor a nyilas vezetés azzal az ötlettel állt elő, hogy minden egyes átadott zsidót külön, sárga színű személyi lapon regisztráljanak. (Ehhez képest Sztójayék 8 hét alatt majdnem félmillió magyar állampolgárt adtak át a németeknek anélkül, hogy akár csak egy papírfecnit is kértek volna tőlük cserében.) A nácik tiltakozása ellenére a nyilasok a budapesti zsidóság gettósítását - azaz az országban tartását - kezdték el szervezni. Az is igen kínosan érintette Eichmannékat, hogy a halálmenetek három héten belül megritkultak, majd leálltak. Ahogy a Vörös Hadsereg ostromgyűrűje egyre szorult Budapest körül, a nyilas vezérkar elhagyta a fővárost. Ettől fogva nem volt jelentősége annak, hogy Szálasiék milyen terveket szőttek a zsidókkal kapcsolatosan, hiszen az események túlléptek rajtuk. A fővárosi zsidók sorsa pedig a Budapesten maradt közép- és alsószintű nyilas vezetés kezébe került.
Szálasi politikája a tavaszi és nyári eseményekkel összehasonlítva "mérsékeltnek" tűnhet. A helyzet azonban ennél összetettebb volt: Szálasi egészen addig nem kívánta megakadályozni fegyveres csőcselékének gyilkosságait, amíg az nem veszélyeztette komolyan a főváros nyugalmát, majd több tízezer zsidót kiszolgáltatott a náciknak. Bár a nyilas rezsim egésze erősebben függött a németek akaratától, mint a Horthy és Sztójay nevével fémjelzett Magyarország, mégis kétségtelen, hogy a végső győzelemben utolsó pillanatig biztos, rögeszmés Szálasi a zsidókérdésben határozottabban lépett fel a német igényekkel szemben, mint a jellegtelen Sztójay. Ennek hátterében vélt vagy valós diplomáciai érdekei álltak.
| |
|