Utazás a halálba

 

A hivatalos magyarázat szerint a zsidókat dolgozni vitték Németországba. Erre utalt a szállítmányok jelzése: "német munkás kitelepítés" is. A körülmények azonban mást mutattak. A mozgássérültek, elmebetegek, hadirokkantak, súlyos betegek, a magatehetetlen, egyedülálló öregek és a csecsemők éppúgy vagonokba kerültek, mint a munkaképes felnőttek. Ha a felháborodott nem zsidó lakosok, a megrökönyödött külföldi diplomaták vagy a Zsidó Tanács kétségbeesett tagjai rámutattak erre az ellentmondásra, a válasz mindig ugyanaz volt: a németek megállapították, hogy a családszerető zsidók sokkal jobban dolgoznak, ha szeretteik is velük vannak. Aki látta a gettókból a pályaudvarokra hajtott zsidók menetét, vagy szemtanúja volt a csendőri brutalitásnak, esetleg hallotta a lezárt vagonokból kihallatszó sírást, joggal gyaníthatta, hogy mindez hazugság. A szem- és fültanúk országszerte több százezren voltak.

A vagonajtó bezárása után nagy helyezkedés és lökdösődés kezdődött. Mindenki a bedrótozott ablakok felé nyomult, hiszen a vagon belsejében levegőt is alig lehetett kapni. A szerelvények általában órákig vesztegeltek a pályaudvarokon. A vagonokba rakott egy vödör víz a legtöbbször már itt elfogyott. A nyári hőségben az emberek gyakran alsóruhára vetkőztek. Az indulás megkönnyebbülést, és az ablakon bevágó szél némi felüdülést hozott. Az összezsúfolt 60-80-100 ember számára nem volt elég hely, hogy mindenki leülhessen. Feltornyozták a csomagokat, és gyakran egymást váltó csoportokban foglaltak helyet a padlón. Lefekvésről, alvásról szó sem lehetett. Hamarosan sírni kezdtek az éhes és szomjas gyerekek, a betegek rosszul lettek, az idősebbek és a gyengébbek elájultak.

A vonatokat Kassáig magyar csendőrök kísérték. A magyar transzportok átlagosan 4-500 kilométert utaztak Auschwitzig, de a Székelyföldről, Szegedről vagy Pécsről indított szerelvényeknek 700 km-t kellett megtenniük. Az út általában két-három napig tartott, mivel az elsőbbséget élvező katonai szállítmányok miatt a deportáló vonatokat gyakran hosszú órákra félreállították. Ilyenkor a szerencsétlenek utolsó értékeiket, óráikat, gyűrűiket kínálták a csendőröknek vízért cserében. Egy kulacs vízért a csendőrök több száz pengőt kértek, de gyakran csak a pénzt vették el, vizet nem hoztak. Előfordult, hogy a csendőrök agyonlövéssel fenyegetve kirabolták a zsidókat.

Kassán német rendőrök vagy SS-ek vették át a vonatok őrzését. A vagonokat először a németek nyitották ki. Néhányan vízért szaladhattak, kiüríthették a testi szükségletek elvégzésére használt másik vödröt, kirakodhatták a halottakat. A németek szerint egy átlagos, 3-3500 fős szállítmány 40-60 halottat veszített útközben. Ez majdnem másfélszáz vonat esetében 6-9 ezer halottat jelentett, még Auschwitz előtt.

A csendőrökhöz hasonlóan, gyakran a németek is kifosztották a szerencsétleneket. Az őrök szökés esetére az egész vagon kivégzésével fenyegetőztek: Ezért az ezzel kísérletezőknek társaik ellenállásával is számolniuk kellett. Néhányan az alacsony sebességet kihasználva mégis megpróbálták kibontani a vagon padlóját vagy átvágni az ablakot borító szögesdrótot. A sínek közé ereszkedő szökevényekre az utolsó vagon végében ügyelő őrök tüzeltek.

A magyar hatóságok voltak felelősek azért, hogy a zsidók a többnapos utazás végén leromlott állapotban érkeztek meg Auschwitz-Birkenauba. Sok tízezren kiszáradtak, megbetegedtek, mások meghaltak, megőrültek, egyszóval elvesztették munkaképességüket. Márpedig az út végén a vagonokból szörnyű állapotban elővánszorgó magyar zsidókat dr. Mengele és kollégái várták.

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu