|
Miért nem bombázták a gázkamrákat?
Az elmúlt 60 évben sokan és sokszor tették fel a kérdést: miért nem bombázták az Auschwitzba vezető vasútvonalakat és a birkenaui krematóriumokat?
A Szovjetunió még németek elleni háborús propagandájában sem igen használta fel a végső megoldásra vonatkozó híreket. A zsidók megmentéséért Sztálin a kisujját sem volt hajlandó megmozdítani, a Vörös Hadsereg légierejének ilyen célú bevetése fel sem merült.
A nyugati szövetségesek olaszországi előnyomulása során éppen 1944 tavaszán foglaltak el olyan légi bázisokat, amelyekről a felszálló gépek úgy érhették el Auschwitz térségét, hogy onnan vissza is tudtak térni. Az angolszász légierő először 1944. április 4-én a monowitzi (Auschwitz III) Buna-művek felett készített légi felvételeket. Az elkészült húsz kép közül hármon először tűnt fel a 4-5 km-re fekvő Auschwitz. Egy következő bevetés alkalmával, május 31-én Auschwitz és Monowitz mellett már a birkenaui megsemmisítő tábort is lefényképezték. Június 26-án olyan alapos fotódokumentációt készítettek, hogy azon még a zsidórámpán álló vonat és az abból kiszálló, krematóriumok felé hajtott halálraítéltek is láthatóak voltak.
A magyar zsidók deportálásának előkészítéséről, a tömegtranszportok elindításáról és útvonaláról április és június között számtalan többé-kevésbé pontos információ jutott a nyugati szövetségesek tudomására a nemzetközi zsidó szervezetek, a palesztinai zsidó közösség, valamint a magyar és szlovák cionisták révén. Június végére, hosszú és érthetetlen késlekedés után a megsemmisítést részletesen ismertető Auschwitz-jegyzőkönyv is elérte Genfet. A következő hetekben több száz cikk jelent meg az európai és tengerentúli sajtóban arról, ami Auschwitz-Birkenauban történt. Az auschwitzi szökevények beszámolója és a légi felvételek összevetése alapján a szövetséges katonai vezetés számára kétséget kizáróan feltárulhatott a megsemmisítés mechanizmusa. A foglyok mégis hiába kémlelték az eget: nem jelentek meg bombázók a krematóriumok felett.
Július 7-én Eden brit külügyminiszter a magyar zsidók kiirtásáról szóló hírek hatására kérte a légierőt, hogy vizsgálják meg egy birkenaui légitámadás lehetőségét. Sir Archibald Sinclair légügyi miniszter azt válaszolta, a nagy távolság miatt nem tehetnek semmit, mert gépeik nem érnének vissza bázisaikra. Hasonló megkereséseket követően John J. McCloy, az USA hadügyi államtitkára az akciót megvalósíthatatlannak nevezte, és úgy vélte, hogy a gázkamrák elleni támadás az erők szétforgácsolásához vezetne. John Pehle, az amerikai Háborús Menekültügyi Bizottság igazgatója egy levelében úgy fogalmazott, hivatala nem érzi jogosnak, hogy amerikai katonák feláldozását kérje az üggyel kapcsolatban. Mások a német légvédelem és légierő által okozott óriási veszteségekre, a táborlakók életének védelmére vagy a rossz időjárásra hivatkoztak. Mindezek a tények ismeretében azonban csak üres kifogásoknak tűnnek.
1944 augusztusáig legfeljebb 20 légvédelmi ágyú várta volna a Birkenaut támadó gépeket. Ennél sokkal több védte a Birkenautól csak 6-7 km-re lévő monowitzi Buna-műveket, amelyet a szövetségesek 1944-ben négyszer is bombázták. A támadást nehezítő ködgépekből Monowitzban több is volt, Birkenauban egy sem. Ezekben az augusztus és december közötti sikeres Monowitz elleni támadásokban a 367 bevetett gépből mindössze 29 veszett oda vagy tűnt el. Ez a 8 százalékos veszteség más akciókhoz képest igen alacsony volt. A szeptember 13-án véletlenül Birkenau felé repülő 96 B24-es repülőből csak hármat lőttek le, az SS-őrök azonnal elrejtőztek. Az akciók során a szövetségesek csak néhány német géppel találkoztak, ezekkel is csak a támadások után. A térségben egészen szeptemberig jó idő volt.
Az angolszász légierő máskor is bombázott táborokat, jóllehet ott is voltak foglyok. Augusztusban Buchenwaldot támadták, a bombák 384 foglyot és 80 SS-t öltek meg. Igaz, itt nem a krematóriumokat, hanem a német csodafegyver, a V2 alkatrészeit gyártó üzemeket rombolták le. Más alkalommal a varsói felkelőknek dobtak le utánpótlást, vagy a román Ploiesti kőolaj-finomítóit támadták nagy veszteségeket elszenvedve.
A birkenaui bombázást az a dél-európai szövetséges légierő bonyolíthatta volna le, amely 1944 tavasza és ősze között átlagosan 15-20 ezer géppel rendelkezett. Későbbi szakértői vélemények szerint egy kétharmados találati pontosságot eredményező támadásban a szükséges 160 gépből 12 veszett volna oda, fedélzetén 120 repülőssel. A krematóriumokat könnyű volt felismerni magas, állandóan füstölő kéményeikről. Ráadásul egy vonalban álltak, és egy déli irányból érkező támadás rossz célzás esetén is főleg az erdőket, és sokkal kevésbé a BIII és a BIIf szektor barakkjait érte volna. A szövetségeseknek június végétől minden információ a rendelkezésükre állott. Ha ekkor támadnak, elpusztult volna az amúgy is halálra ítélt Sonderkommando és a Kanada munkacsapat, esetleg néhány száz fogoly a táborban. A bombázást a szövetséges légierő tehát megkísérelhette volna, amennyiben a politikai vezetők erre parancsot adnak. Nem tették. A támadást elutasító katonai és politikai vezetők motivációit illetően csak találgatni tudunk, de a háttérben az érdektelenség és a belső ellentétek mellett valószínűleg megbújt az antiszemitizmus is. Annyi bizonyos, hogy más, sokkal veszélyesebb akciókat katonai és politikai szempontból szükségesnek tartottak, de azsidók megsemmisítésének megakadályozását nem.
Valószínűnek tűnik azonban, hogy a krematóriumok elleni sikeres légitámadás sem menthette volna meg az áldozatokat. 1941-1942-ben az Einsatzgruppék sok százezer zsidót lőttek agyon a keleti fronton. Belzecben, Treblinkában és Sobiborban a nácik majdnem másfél millió zsidót gázosítottak el primitív, néhány hét alatt felépített gázkamrákban. Birkenauban az elgázosításokat 1943-ig két lengyel parasztházból ideiglenes gázkamrává átalakított épületben (Bunker 1 és 2) hajtották végre. A modern krematóriumok lebombázása tehát vélhetően nem állította volna le a gyilkolást, hiszen a nácik más módszerekkel is milliókat tudtak megölni. Annyi azonban bizonyos, hogy egy sikeres légitámadás kétségtelenül lassíthatta volna a mészárlás ütemét. A krematóriumok újjáépítése hónapokat vett volna igénybe, mindez pedig komolyan akadályozta volna a gázosítást és az égetést. Éppen abban az időszakban, amikor a naponta megölt magyar zsidók száma megközelítette, sőt néha meg is haladta a 10 ezer főt.
| |
|