Élet a keleti gettókban

 

1939 szeptemberében Heydrich vezetésével létrejött a náci elnyomó szervezeteket (Gestapo, SD, Bűnügyi Rendőrség) tömörítő Birodalmi Biztonsági Főhivatal. Szeptember 21-én Heydrich megparancsolta, hogy a zsidó közösségek legtekintélyesebb vezetőiből hozzanak létre Zsidó Tanácsokat. Mivel a németek Lengyelország megszállásának első, kaotikus hónapjaiban tízezreket, köztük sok zsidót végeztek ki, a zsidók általában megnyugvással fogadták a közösség és a nácik között közvetítő 12-24 fős tanácsok felállítását. Heydrich parancsa értelmében megkezdődött a falvakban élő zsidók átköltöztetése a városokba. Az áttelepítés után, az év végén megindult a zárt zsidó lakónegyedek, gettók felállítása. Lodzban, ahol majdnem 200 ezer zsidó élt, 1940 áprilisában zárták le a gettót. Az ellátás hiánya és a zsúfoltság miatt nyáron 3000 ember halt meg éhség és betegségek következtében. Chaim Rumkowski, a lodzi gettó vezetője ekkor elérte a németeknél, hogy engedjék meg ipari üzemek felállítását. 1942-1943 során a már közel száz, elsősorban a német hadsereg számára termelő vállalatnál 70-80 ezer zsidó dolgozott. A gettóban Rumkowski diktátorként viselkedett: fogaton járt, elnöknek szólíttatta magát, saját képét viselő gettópénzt nyomatott. Bár a nem dolgozó zsidókat a nácik időről-időre haláltáborokba deportálták, mégis, a sikeres termelési tevékenységnek köszönhetően sokáig úgy tűnt, Rumkowskinak sikerül megakadályoznia a gettó és az ott élő zsidók megsemmisítését. A lodzi gettó 1944 nyaráig létezhetett, a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt ekkor felszámolták, és mintegy 70 ezer lakóját az "elnökkel" együtt Auschwitz-Birkenauban elgázosították.

A Lengyelországban felállított több száz gettó közül a varsói volt a legnagyobb. A háború előtt New York után Varsóban élt a legtöbb (350 ezer) zsidó a világon. A kijelölt területről 113 ezer lengyelnek kellett kiköltöznie, helyükre varsói és környékbeli zsidók érkeztek. A nácik több mint 400 ezer embert zsúfoltak össze a varsói gettóban, amelyet 16 kilométeres fallal zártak el az "árja" városrészektől. A zsúfoltság óriási volt, átlagosan 6-20 ember lakott egy szobában, az emberek éheztek, járványok törtek ki. Az utcákon holttestek hevertek, a családok rejtegették rokonaik hulláit, hogy felvehessék helyettük a nyomorúságos élelemadagot. 1941 januárja és 1942 júliusa között 70-75 ezer zsidó halt éhen vagy pusztult el a tífusz és egyéb betegségek következtében. A nácik a gettó falait kívülről őrizték, de néha betörtek a gettóba, és válogatás nélkül gyilkolták az embereket. A belső rendet a zsidókból toborzott és gyakran brutálisan viselkedő gettórendőrség tartotta fent. Míg a többség haldokolt, a gettó csempészekből, feketézőkből álló "arisztokráciája" óriási összegeket keresett. Felmérések szerint a 400 ezer lakos közül legfeljebb 10 ezren laktak jól minden nap. A Zsidó Tanács elnökének, Adam Czerniaków mérnöknek szívós munkával sikerült elérnie, hogy a zsidók dolgozhassanak. 1941 őszén 34 ezer, 1942 nyarán már 95 ezer zsidó kényszermunkás robotolt a gettóba telepített német üzemekben. Úgy tűnt, hogy ha óriási áldozatok árán is, de sikerül javítani a körülményeken. 1942. július 22-én azonban Himmler parancsára megkezdődtek a deportálások. Czerniaków nem volt hajlandó közreműködni napi 5-6 ezer zsidó összegyűjtésében és elszállításában, ezért öngyilkos lett. Szeptember 12-ig a nácik 265 ezer embert deportáltak, túlnyomó többségüket a treblinkai haláltáborba, ahol szelekció nélkül valamennyiüket meggyilkolták a gázkamrákban. A brutális akció-sorozatban 6 ezer embert lőttek le az utcákon. Százak követtek el öngyilkosságot és újabb 4 ezren éhen haltak. Ősszel a deportálások leálltak. Mikor 1943 tavaszán Varsó maradék zsidóságát is deportálni akarták, néhány száz fiatal felkelést robbantott ki, amelyet az SS csak egy hónapos küzdelemben tudott leverni. 15-20 ezer zsidót megöltek, a többieket deportálták, a varsói gettót lerombolták.

A lengyelországi gettókat Himmler parancsára 1942-1943 során egymás után felszámolták. A lakók - és velük együtt a zsidó tanácsok - többségét a megsemmisítő táborokba deportálták, a többieket kényszermunkásként nyelte el a náci lágerhálózat. Gettókat azonban nem csak Lengyelországban állítottak fel.

A Baltikumban a lettországi Riga mellett a litvániai Vilnóban (Vilnius) működött a legnagyobb gettó. Vilnót 1941. június 24-én foglalták el a németek. A városban 60 ezer zsidó élt. Az év végéig a litván fegyveresek és az SS-ek 40 ezer zsidót öltek meg. A tömegmészárlások után 15-20 ezren maradtak a gettóban. Az ellenállási mozgalom őket egy példátlan szövegű röplappal figyelmeztette: "Hitler el akarja pusztítani az európai zsidóságot." A felhívás sikertelen volt, a többség nem hitt neki. 1943 nyarán a helyi Zsidó Tanácsnak többször sikerül elérnie a deportálás elhalasztását. A több száz ellenálló lakossági támogatás hiányában elhagyta a gettót, amelyet a nácik szeptemberben felszámoltak.

A megszállt Görögország zsidóságának háromnegyede Szalonikiben élt. A németek kezdetben nem törődtek az 53 ezer zsidóval, 1942 nyarán azonban több ezrüket hurcolták kényszermunkára a maláriás mocsarak lecsapolására. 1943 elején megérkeztek Eichmann emberei. Az események felgyorsultak: februárban felállították a gettót, a zsidóknak fel kellett tűzniük a sárga csillagot, márciusban megindultak a deportálások. Augusztusig 49 ezer zsidót hurcoltak Auschwitzba, 76 százalékukat még az érkezés napján elgázosították.

Eichmann javaslatára Heydrich 1941 végén "mintagettóvá" alakította a Prága közelében lévő Habsburg-erődítményt, Thereisenstadtot. A cseh zsidók mellett a nácik Németországból, Ausztriából, Hollandiából és Dániából is ide hurcolták azokat az ismertebb zsidókat (művészeket, tudósokat, kitüntetett veteránokat stb.), akiknek eltűnése nehezen lett volna magyarázható. A theresienstadti gettó elöljárója Jaakov Edelstein a gyenge ellátás ellenére igyekezett normális körülményeket teremteni. Megszervezték a gyermekek oktatását, színházi előadásokat és koncerteket rendeztek. Theresienstadt azonban csak ideiglenes lakhelye volt a 141 ezer ide szállított zsidónak: 88 ezer főt lengyelországi haláltáborokba deportáltak, közülük 46 ezren kerültek Auschwitzba, 34 ezren a "mintagettóban" haltak meg éhség és betegségek következtében. A rettegett transzportokba a Zsidó Tanácsnak kellett beosztania az embereket. 1943 őszén a nácik az auschwitz-birkenaui tábor BIIb szektorában létrehozták az ún. családi tábort. A Theresienstadtból ide került zsidókat nem szelektálták, hajukat nem borotválták le, a családok együtt maradhattak. A példátlan bánásmód propaganda okokkal magyarázható: a családi táborban élő több ezer zsidó által írt levelezőlapokkal a nácik azt bizonyíthatták, hogy Auschwitz "normális" munkatábor és nem halálgyár. Fél év elteltével a munkaképesek kiválogatását követően a családi tábor lakói is gázkamrába kerültek. 1944 nyarán gondos előkészületek után Eichmann megengedte, hogy egy Vöröskereszt delegáció felkeresse Theresienstadtot. A sikeres náci propaganda akció a magyar zsidók folyamatban lévő megsemmisítéséről akarta elterelni a figyelmet. A küldöttség egy feldíszített városba érkezett, ahol volt mozi, művésztelep és kávézó, a gyerekek pedig színházi előadással kedveskedtek a vendégeknek. A látogatás után a deportálások egészen a háború végéig folytatódtak.

A legutolsó gettókat a háború folyamán Budapesten hozták létre 1944 végén. Az újlipótvárosi "nemzetközi", és a Pest VII. kerületben lévő "nagy" gettó több tízezer lakóját 1945 januárjában a Vörös Hadsereg szabadította fel.