Zsidóság a Horthy-korszakban

 

Az I. világháború következtében az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett. Magyarországon a háború végén kitörő polgári forradalmat kommunista diktatúra követte, majd Horthy Miklós vezetésével jobboldali rendszer jött létre. A győztes hatalmak az 1920-as trianoni békeszerződésben Magyarország kétharmadát, lakosságának több mint felét elcsatolták.

A trianoni Magyarországon élő zsidóság gazdasági, kulturális és politikai szempontból igen sokszínű volt. A vallási előírásokat már a 19. századtól modernizáló és a külvilág életmódjához közeledő ún. neológ hagyomány képviselői számban és közéleti súlyukat tekintve is fölényben voltak. Vezetőik túlnyomórészt gazdag, a nem zsidó társadalommal (gyakran a legfelsőbb körökkel) jó gazdasági és politikai kapcsolatokat ápoló személyek voltak. A legtöbben zsidó vallású magyar hazafinak vallották magukat. Az egyre erősödő antiszemitizmust türelmesen viselték, bizalmukat a hagyományos elitbe és Horthy Miklós kormányzóba helyezték. (Tipikus képviselőjük az udvari tanácsosi címet elnyert Stern Samu, aki a német megszállás után a Zsidó Tanács vezetője lett.) Bár a felsőházban 1940-ig a hagyományokhoz erősen ragaszkodó ún. ortodox zsidók képviselője is helyet foglalt, vezetőik korántsem tartottak fenn olyan széles körű kapcsolatokat a nem zsidó körökkel, mint a neológok. Az ortodoxok nagy része szellemi különállásukat fenntartva, hagyományaik sáncai mögött élt. Nagy többségük magyar anyanyelvű volt. 1930-ban az ország összes izraelita lakosának 97,3 százaléka magyar ajkúnak vallotta magát.

A zsidóság vagyoni szempontból is igen sokrétű volt. A skála a dúsgazdag nagytőkéstől a jó körülmények között élő értelmiségin és az éppen csak megkapaszkodni tudó kistulajdonoson keresztül egészen a nyomorgó kétkezi munkásig vezetett. Bizonyos általános tendenciák azonban kirajzolódtak. A magyar zsidóság az ipari, kereskedelmi és szellemi szabadfoglalkozásokban (kereskedő, ügyvéd, orvos, újságíró stb.) jelentős pozíciókat foglalt el. Ezekben a szakmákban a népességen belüli arányszámát jóval meghaladta. A zsidóság alapvetően városi, polgári társadalmi csoport volt, melynek több mint 60 százalékát alkották a középréteghez tartozók, 3 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, 13 százaléka volt ipari munkás.

Az antiszemiták és fajvédők ezekre a "túlreprezentációs" jelenségekre hívták fel a figyelmet. A tényekhez azonban azt a minden elemében téves állítást rendelték hozzá, hogy a zsidóság egésze, mint valamilyen egységesen irányított hadsereg, tervszerűen cselekszik, és pozícióit a keresztény magyarság alávetésére, kiszorítására akarja felhasználni. Az antiszemiták nem vették figyelembe, hogy a magyarországi zsidóság nem egységes, sőt épp ellenkezőleg, sok különböző, egymással ütköző szándék és elképzelés szerint tagozódott - éppen úgy, mint a többségi társadalom. Nem látták vagy nem akarták látni, hogy sok kérdésben épp akkora az ellentét egy budapesti zsidó nagytőkés és egy kelet-magyarországi, falun élő ortodox zsidó, mint egy vezető arisztokrata politikus és egy szegény paraszt között.

A magyar zsidóságra fenyegető árnyékot vetett Hitler németországi hatalomra jutása, majd nemzetközi politikai sikersorozata. A közélet egyre inkább jobbra sodródott. A parlament 1938-tól kezdve számos antiszemita jogszabályt, ún. zsidótörvényeket hozott, amelyek lépésről lépésre megfosztották a zsidónak minősített állampolgárokat jogaiktól. Bár a zsidóellenes politika már 1944 előtt is több tízezer áldozatot követelt, a német megszállásig a magyar zsidókat - európai hitsorsosaikkal ellentétben - nem fenyegette közvetlen életveszély.

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu