Zsidóság a középkorban

 

A későbbi Magyarország területén már a Kr. u. első századokban éltek zsidók, ám jelenlétük nem volt folytonos. Kiemelkedő állam- és törvényalkotó királyaink, Szent István (1000-1038), Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idején Magyarország befogadta a cseh és német területekről betelepülő, néha menekülő zsidókat. Szent László tiltotta számukra a vegyes házasságot és keresztény szolgák alkalmazását. Zsidók csak kijelölt településeken lakhattak. Ezeket a rendelkezéseket Kálmán is fenntartotta. Míg a 12. századi Itáliában, a francia, angol és német területeken egyre dühödtebben üldözték, gyakran gyilkolták a zsidókat, addig Magyarországon jobbára zavartalanul élhettek. A 13. század folyamán helyzetük romlott, hiszen eltiltották őket bizonyos gazdasági állások betöltésétől, és megkülönböztető jelet kellett viselniük. A tatárjárást követő újjáépítésben és a széthúzó nemesek ellen folytatott küzdelmében IV. Béla (1235-1270) erősen támaszkodott a zsidókra: 1251-ben kiváltságlevelet adott nekik és királyi védelem alá helyezte őket. Az országépítő Anjou király, Károly Róbert (1308-1342) is igényt tartott a zsidók gazdasági szolgálataira, és védte őket. Fia, Nagy Lajos (1342-1382) azonban vallási buzgalmában kikergette a zsidókat Magyarországról. Ekkor derült ki, hogy a zsidók kereskedelemben, pénzügyekben játszott szerepe nélkülözhetetlen. Néhány éven belül a király belátta tévedését, és hozzájárult az elűzöttek visszatéréséhez.

Luxemburgi Zsigmond király (1387-1437) állandó pénzzavarral küszködött. Ha anyagi érdekei megkívánták, keményen megzsarolta a zsidókat, ám gyakran védelmezte is őket. A 15. század második felében Hunyadi Mátyás (1458-1490) létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította. Mendel mint udvari, királyi tisztségviselő képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését. Mátyás híres kincstárnoka is zsidónak született, ám megkeresztelkedett, és felvette az Ernuszt János nevet. A király halála után a központi hatalom meggyengült, fokozódott a káosz, és egyes városokban hamarosan fellángolt a zsidógyűlölet. 1494-ben Nagyszombatban felütötte fejét a vérvád, amely szerint a zsidók keresztények vérét használják vallási szertartásaikhoz. A vád alapján több nagyszombati zsidót máglyára vetettek. A széteső ország gyengekezű királyai, II. Ulászló (1490-1516) és II. Lajos (1516-1526) nem tudták megvédeni a segítségért hagyományosan az uralkodóhoz forduló zsidókat. Mikor II. Lajos alatt az ország anyagi helyzete katasztrofálissá vált, a budaiak rátámadtak a király alkincstárnokára, a megkeresztelkedett zsidó Szerencsés (Fortunatus) Imrére. Az incidens pogrommá fajult, és a zavargásokat végül a katonaságnak kellett elfojtani.