Jogfosztás és kivándorlás

 

Míg Lengyelországban a lakosság több mint 10, Magyarországon és Romániában 4-6 százaléka volt zsidó, addig Hitler hatalomra jutásakor csupán 564 ezer zsidó élt Németországban, és számarányuk nem érte el az összlakosság 1 százalékát. Bár Hitler nem titkolta, hogy Németországot kivándorlás vagy kitelepítés révén meg akarja "tisztítani" a zsidóktól, a náci diktatúra kiépítésének gyorsasága másokhoz hasonlóan a német zsidókat is meglepte.

A náci terrort bíráló külföldi sajtóbeszámolókra válaszul 1933. április 1-én zsidóellenes bojkott indult. A zsidó boltok előtt őrködő SA-legények sárga csillagokat festettek a kirakatokra, és a nem zsidókat "Német védekezz, ne vásárolj zsidótól" feliratú táblákkal agitálták. A kétnapos akció felemás eredményt hozott. Sok német tüntetően csak azért is vásárolt a zsidó boltokban, ugyanakkor a nácik bebizonyították, hogy képesek országos méretű antiszemita kampány megszervezésére. Néhány nappal később megjelent az első zsidótörvény: a "nem árja" hivatalnokokat elbocsátották, vagy nyugdíjazták. Április végén korlátozták az egyetemekre felvehető zsidók számát, majd fokozatosan eltiltották őket a szabadfoglalkozású értelmiségi pályákról. 1935 őszén "A német vér és becsület védelméről" című nürnbergi törvény fajgyalázásnak minősítette és megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és nemi kapcsolatot. Zsidónak minősültek a zsidó vallásúak, és akiknek két vagy több nagyszülője az izraelita felekezethez tartozott. Az 1936-ban a berlini olimpiára tekintettel sok német városból eltávolították a "Zsidók itt nem kívánatosak" feliratokat, de az antiszemita törvényhozás folytatódott.

1938-ra a zsidó diplomások nem gyakorolhatták többé foglalkozásukat, zsidó orvos csak zsidót gyógyíthatott, a zsidó szerzők műveit kitiltották a könyvtárakból, zsidó nem mehetett strandra, fürdőbe, a parkokban a "csak zsidók számára" feliratú padokra ülhetett. 1938 őszén elrendelték, hogy a zsidó férfiak személyi okmányaikban az "Israel", a nők pedig a "Sarah" nevet kötelesek feltüntetni. A fokozódó üldözések hatására megindult a zsidók tömeges kivándorlása. 1938-ig mintegy 170 ezer zsidó vándorolt ki Németországból, miközben a megszorító intézkedések hatására a Németországban maradtak negyede segélyekből tengette életét. Ez az "eredmény" azonban az Anschluss következtében hirtelen semmivé vált, hiszen Ausztriában 187 ezer zsidó élt. A nácik 5 év után ismét tartottak, ahol 1933-ban, ez pedig radikalizálta az eseményeket. Az Anschlusst követő napokban a Gestapo ezreket fogott el és hurcolt koncentrációs táborokba, köztük rengeteg zsidót. Bécset és az osztrák nagyvárosokat randalírozó náci bandák lepték el, zsidó boltokat törtek fel, lakásokat fosztottak ki, békés polgárokat vertek össze. Az első terrorhullám után sokan a helyzet normalizálódásában reménykedtek. Pedig ez még csak a kezdet volt.

Hamarosan Bécsbe érkezett egy 32 éves, fiatal SD-tiszt, Adolf Eichmann. A káoszt látva átfogó koncepciót készített a "zsidókérdés megoldására". Tervei alapján felállt a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatala, ahol a kivándorláshoz szükséges valamennyi papírt és engedélyt (10-15 különféle dokumentumot) egyszerre lehetett beszerezni. A hivatalt az 1961-es Eichmann-per izraeli főügyésze így jellemezte: "Amikor egy zsidó belépett a Zentralstelle irodájába még volt valaki: állása volt vagy üzlete, lakott valahol, tulajdona is volt vagy pénze a bankban, a gyereke iskolába járt. Ahogy az egyik irodaablaktól a másikhoz haladt, úgy fosztották meg fokozatosan mindettől. S mire a végén elhagyta az épületet, nem volt állása, a tulajdonát kisajátították, gyereke nevét törölték az osztálynévsorból, lakását elvették. Nem maradt semmije, csak a két hétig érvényes útlevele, benne a 'J' betűvel." Mivel a kivándorló zsidókat nincstelenül egyik ország sem volt hajlandó befogadni, Eichmann a szegény zsidók kivándorlását a gazdagokkal fizettette meg: ők még drágábban kaptak devizát, a felárból pedig a szegények kiutazását tudta finanszírozni. A futószalag-módszerrel Eichmann óriási sikert aratott: egy év alatt 106.672 zsidót űzött el Ausztriából. Főnökei parancsára 1939-ben Berlinben és Prágában is felállított egy-egy részleget.

1938. novemberében egy, a náci terror miatt felháborodott zsidó férfi Párizsban lelőtt egy német diplomatát. Megtorlásul a kilencedikéről tizedikére virradó éjszakán államilag szervezett pogromsorozat indult az egész Birodalomban. A betört kirakatüvegek szilánkjairól "Kristályéjszakának" nevezett akció során a csőcselék 191 zsinagógát és 7500 zsidó boltot gyújtott fel és fosztott ki. 36 embert megöltek. A rendőrség 30 ezer zsidót koncentrációs táborokba hurcolt, és bár többségüket hamarosan elengedték, újabb tízezrek döbbentek rá, hogy a maradás egyenlő a biztos elszegényedéssel és talán a halállal.

A kivándorolni próbáló zsidók többsége nem talált olyan országot, ahol befogadták volna őket. Az 1938. júliusi eviani nemzetközi menekültügyi konferencián világossá vált, hogy a Palesztinát ellenőrző Anglia nem hajlandó több zsidó bevándorlót fogadni. Az USA nem emelte fel bevándorlási kvótáit, Ausztrália közölte, hogy nem kívánja importálni a faji problémát. A svájci hatóságok kérésére a kivándorló zsidók útlevelét a nácik "J" (Jude-zsidó) betűvel jelölték meg. A goebbelsi propaganda azokon az államokon gúnyolódott, amelyek ugyan tiltakoztak a náci módszerek ellen, de eszük ágában sem volt befogadni a zsidó menekülteket. Bár a második világháború kitörése után a zsidók kivándorlását korlátozták, majd megtiltották, 1933 és 1942 között mintegy félmillió zsidó hagyta el Németországot, valamint a német uralom alá került Ausztriát és Csehországot.